Azt, hogy az az orvos hamarosan nem lesz ott. A jól képzett szakember elfogy. Az állam vehet jó gépeket, ha majd sok pénze lesz, de, hogy ezeket a gépeket bárki kezelje, azt meg kell fizetni. Az orvosok és az ápolók bérének el kell érni a nyugati bérek 60-70 százalékát.

Ön meg tudja adni a nyugati fizetéseket?

Mi sem tudjuk megadni, de a nyugati fizetések 60-70 százalékát igen. Úgy látom, havi nettó egymillió forintot szeretne keresni egy teljes állású orvos. Lehet, hogy ez az összeg tovább emelkedik, mert ha az alacsonyabb jövedelmek fokozatosan felzárkóznak, az előbb-utóbb az orvosi bérekre is nyomást gyakorol. Ezt mi is csak úgy tudjuk kigazdálkodni, hogy árat emelünk. A versenytársakat látva ki lehet jelenteni, hogy már elindult egy áremelési spirál. Ez elkerülhetetlen, ha meg akarjuk tartani a személyzetet.

Orvoshiány önöknél is van?

Hogyne. Egy egészségügy van: ha elfogynak az orvosok az állami ellátásból, akkor nemcsak onnan fogynak el, hanem a magánellátásból is. Ezért közös érdek, hogy megtartsuk a még itthon lévőket. Mert aki elment, az nem jön vissza. Egy egészen más logika szerint működő egészségüggyel találkoznak Európában, nemcsak a fizetés jóval magasabb, hanem sokkal jobb körülmények között, lényegesen átláthatóbb felelősségi viszonyok között lehet dolgozni.

Melyek a legfőbb tanulságai a magyar egészségügyi rendszer teljesítményértékelésének?

Ismerem ezeket a számokat, óriási hiba, hogy nem ez a legfontosabb kérdés ma a közbeszédben. Álproblémák terelik el az emberek figyelmét. Azzal kellene foglalkozni, hogy hét év alatt 225 ezer elkerülhető halálozás volt ebben az országban, ami meghaladja Debrecen lakosságát. Ez önmagában olyan nemzeti tragédia, amely fel kellene hogy rázza a közvéleményt, de néhány gondolkodón kívül ez nem nagyon aggaszt senkit.

A teljes interjút a Világgazdaság portálján olvashatja.