Orvosok és a nyugdíj

A nyugdíjig 63 évnyi munkát vár el orvosaitól a társadalom,
a közömbösségéért cserébe pedig empátiát és alázatos, odaadó szolgálatot
A társadalom az ügyeletek kapcsán olyan súlyos terhelést ró orvosaira, mely emberi életvitelüket brutálisan ellehetetleníti. Az orvosi ügyeletek ma a szabadidő hivatalosan fel nem vállalt, burkolt állami nyomásgyakorláson alapuló elzsarolását jelentik, bár a szabadidőhöz való jogot az alkotmányunk is elismeri (70/B §). A szabadidőt, mely az alapvető emberi jogok közé tartozik, a “heti 40 órás munkaidő” általános hazai deklarálása révén a törvényhozási gyakorlatban valójában a teljesített munkaidővel arányos szabadidő”-ként kellene felfogni. Mivel munkát csak a szabadidő rovására lehet végezni és a nap csak 24 órából áll, a túlmunkára rábírás egyben a másik, alapvető emberi jog, a pihenéshez való jog következményes s fokozott csorbulását is jelenti, mely amellett, hogy még akár az alvást is kurtíthatja, a szervezet regenerációját, hosszabb távon pedig még az egészséghez való jogot is csorbítani tudja – a családi, a szociális élet károsítását nem is említve.
Gidai Erzsébet közgazdász professzor szerint “a munkaidő: megvásárolt szabadidő”. Túlmunka esetén a munkavállaló a munka érdekében a szabadidőre vonatkozó jogáról és a méltányos pihenésről kényszerűen lemond – ha erre a munkaadó megfelelő ellenszolgáltatás fejében megnyeri, vagy akár burkolt módon kényszeríti (pl. “az orvos a heti 40 órán túl 8 órás túlmunkára is kötelezhető” törvényi kitétel is valójában burkolt kényszerítést jelent, mert ez a mai gyakorlatban általánosan és rendszeresen valósul meg!).
A szabadidő, mely alapvető emberi jog, csorbításának figyelmen kívül hagyása alkotmányellenes, mely minősített esetben munkaszolgálat, vagy akár rabszolgamunka jellegű foglalkoztatást is eredményezhet, melyet ma már a társadalom egyetlen szegmensében sem szabad megtűrni.
Az Európai Bíróság 2003-ban kimondta, hogy az orvosi ügyeletben töltött idő, ha azt a munkahelyen kell letölteni, nem csak csekély részben (mint ma pl. még hazánkban az alkotmányellenes szellemű 233/2000. Kormányrendelet szerint…), hanem teljes egészében munkaidőnek számít.

Mivel az Európai Bíróság ide vonatkozó ítéletei két éve hazánkra is kötelezőek, a törvény előtti jogegyenlőség megvalósulásának megítélésére az orvosok ügyeletben töltött munkaidejét heti 40 órás munkaévekre átszámoltam. A számítások eredményét grafikonon ábrázoltam, mely az eredményeket s azok logikus következményeit együtt értelmezve tünteti fel.
Ennek alapján megállapíthatóvá vált, hogy a társadalom az ügyeletezés miatt orvosaitól a 62 éves korban esedékes nyugdíjig “mindössze csak” 63,4 évnyi munkát vár el – miközben e másutt szokatlan mérvű túlmunkával kapcsolatos társadalmi és “állami rabszolgatartói” közömbösségéért cserébe empátiát s alázatos szolgálatot követel meg tőlük… Ügyelet nélkül ezt a szolgálati összmennyiséget mások csak 88 éves korukra tudnák elérni. Szegény Hippokratész bizonyára nem így képzelte volna el a 21. század orvosának sorsát – a nyugdíjat megalapozó szolgálati időt ugyanis már 47 éves korukra teljesítik! Emiatt 62 éves korig 15 évnyi nyugdíj összege is elvész a számukra – ezt “törvényesen” nem kapják meg, 13 évnyi szociális életidő elvételét is ide értve. Míg másoknak ez családot, mozit, színházat, horgászatot, stb. jelent, az orvosnak felelősségteljes, odaadó munkát… A nyugdíjig teljesített ügyeleti napok összege halmazati büntetésként mintegy 7 évnyi szabadságvesztésnek is megfelel, pedig azon kívül, hogy orvosnak mentek, más büntetendőt nem követtek el…
Az emberi erőforrás társadalmi újratermelésében nélkülözhetetlen jelentőségű orvosi munkát ennek ellenére valós értékén nemcsak nappal nem fizetik meg a magyar egészségügyben, hanem az orvosokat még az ügyeletek 16 órájában is a jogos fizetésük mindössze csak egynegyedéért dolgoztatják, 16 órából leggyakrabban csak 4 órát fizetnek ki. A törvényhozók, az állami egészségügyi vezetés, a társadalom közömbössége miatt közben az orvosok – a túlterheltségük miatt – a betegeik átlagánál 2-3 évvel rövidebb ideig élnek: a vizsgálatok szerint az orvosnők 51,5%-a, a férfi orvosoknak pedig a 34,2%-a már a nyugdíjkora előtt elhalálozik.
Az orvosok jogfosztott sorban tartását és kíméletlenül túlmunkára, más szerint “munkaszolgálat”-ra hajtását hivatalosan az orvoshiánnyal próbálják – cinikusan vagy közömbösen – megindokolni, pedig a létszámhiány a kifejezetten rossz állami előrelátás és rossz tervezés eredményeként, a csekély volumenű orvosképzés miatt nem volt eddig felszámolható. A problématömeget az elmúlt évtized során az egészségügyi vezetés a helyzettel megelégedetten egyre csak takargatta. Miközben újabban már egyre több fiatal megy Nyugatra dolgozni a rossz fizetések miatt s miközben az orvoskar az utánpótlás hiánya miatt egyre jobban elöregszik (az alapellátásban a doktorok harmada elérte a nyugdíjkorhatárt), s amikor ma már az országunkból kb. 2500 orvos hiányzik (az engedélyezett 33 500 állás több mint hét százaléka betöltetlen), a fiatal orvosokat egyelőre nem is akarják a fizetések s az ügyeleti bérek állami rendezésével hazánkba visszacsalogatni. Az orvosok jogfosztását – az alacsony orvosi béreket is ide értve – az elfogadhatatlan “nincs rá pénz” állami “showderével” próbálták csak kezelni s elfogadtatni – nem törődve azzal, hogy az egészségügy, mint elvárt közszolgáltatás, a betegellátás jogos igényeinek szolgálata nem biztosítható ennyire kevés orvossal a “kalandvágyból” még maradtak méltó megfizetése és emberi jogfosztottságának legalább méltó bérekkel való igen alapos kompenzációja nélkül. Az ellátás nem nyújtható biztonságosan, amikor a ma legbrutálisabb fokú munkavállalói jogfosztottság éppen az amúgy is túlterhelt, leigázott orvosokat sújtja legjobban. – Ugyanakkor azonban minden boltban rögtön rendőrt hívnának, ha valaki az árú értékének negyedét akarná csak kifizetni érdemi vásárlás helyett, ezt azonban az állam az ügyeleti bérek “elsajátítása” esetében ma még természetesnek veszi.
Az orvosok bérét és elsősorban ügyeleti bérezését, az ügyeletekkel kapcsolatos súlyos, elemi orvosi jogfosztást sürgősen rendezni kell – a többi egészségügyi dolgozó sürgős bérrendezésével együtt. Jelenleg a nemzetgazdaság 18-as bérlistáján csak a tizedik hely az egészségügyé (Világgazdaság). Bérrendezés nélkül nincs egészségügyi reform, nincs jogrend, nincs szolgáltatási minőség, nincs becsület s legfeljebb csak a hálapénzt markecolók “igazsága” érvényesülhet.
Pénz és jog nélkül nincs erkölcs, nincs minőség, nincs egészség és egészségügy, de lassan nem lesznek már orvosok sem s egyre nyilvánvalóbb, hogy így végül csak az ellátatlan betegek, csak a beteg társadalom marad majd meg!
Az egészségügy legyen végre valóban prioritás, melyben az egyik legalapvetőbb s tovább már nem elodázható feladat a társadalmi sikerek alapját jelentő humán erőforrás megtermeléséhez legnélkülözhetetlenebb emberi erőforrás, az orvosok (és más egészségügyiek) létfeltételeinek s így jogainak, bérének rendezése! Nem mellékes ugyanis, hogy nagy írónk, Németh László szerint “A pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania”, mely egyben a betegek érdekét is képviseli!
Az élővilág törzsfejlődése során csak az emberben jelent meg a szolidaritás érzése. A szolidaritás azonban nem létezhet anélkül, hogy azt a társadalom végre a betegekkel fáradhatatlan elkötelezettséget képviselő orvosok felé is viszonozza!
Rajta törvényalkotók és döntéshozók!

Katona Zoltán dr. az orvostudomány kandidátusa, MSc Kalocsai Kórház