Indulás Svédországba

“Én egy szebb és jobb jövőt szeretnék magamnak és nem utolsó sorban a gyerekeimnek.” A beszámolót augusztusban írta egy belgyógyász.

„Orvos vagyok. Belgyógyász. Csodálatos két kisfiú édesapja. Feleségem hasonlóan szakmabeli (tüdőgyógyász rezidens – még nem szakorvos). Erdélyben születtem, bő 32 esztendővel ezelőtt, feleségem szintén erdélyi.
Székelyudvarhelyen születtem, Kovásznán nőttem fel, hegyek között, egy kisvárosban. Románul először 19 évesen kellett beszéltem, az egyetemen (Marosvásárhely) szorultam rá először.

A család után Magyarországra
Mikor elsőéves egyetemista voltam családom (szüleim és két testvérem) Magyarországra költözött. Mondhatni sorsom megpecsételődött, egyetemi záróvizsga után fogtam a batyut, és elindultam az óhazába. Boldog voltam hogy „magyarul” dolgozhatok. Dolgoztam, látástól mikulásig, közben tanultam és megpróbáltam képességeimhez mérten jó orvos lenni. Azt hiszem, álszerénység nélkül állíthatom, hogy szerettek a betegeim, jó sorom volt.

A sok törvénytelen dolog, amit csinálnom kellett
Talán nem írtam, de hét éve dolgozom egy kisváros belgyógyászati osztályán. Kezdő orvosként, szakvizsga nélkül (ez egyetem után minimum öt évet jelent) nettó fizetésem 85 000 volt (szakvizsga után is jelképes a növekedés). Szóval ezt kissé megalázónak találtam. De ilyen az élet. Nemcsak az anyagi az, ami távozásra késztet. Hanem amit minden nap érez az ember, a megbecsülés hiánya (anyagi és erkölcsi – nem a betegek részéről), a, amilyen fokon kizsákmányol az állam, közben meg elvárná, hogy mosolyogva asszisztáljak hozzá. A munkahelyi körülmények (vagy inkább azok hiánya), a sok törvénytelen dolog, amit csinálnom kellett (rezidensként belgyógyászati ambulancián ügyelet, gyermekgyógyászati ügyelet belgyógyászként, és még sorolhatnám). Ha valami nem tetszett és ezt szóvá tettem (tettük), az volt a válasz rá, hogy „akinek nem tetszik, el lehet menni”. Hát egy idő után betelt a pohár, és közöltem, hogy elmegyek.
Na, itt dőlt el végleg, hogy én nem fogok többet itt dolgozni. Mert amíg egymagam (és mindannyian akik a magyar egészségügyben dolgozunk) 2-3 ember munkáját végeztem el, addig jó voltam és minden rendben rendben volt. De amikor már nem úgy táncoltam, ahogy ők akarták, akkor köszönet helyett jött a fenyegetőzés, gyalázkodás. Ez nagyon mélyen érintett.

Kilátástalanság, bizonytalanság, irigység
Az ember „megérti”, hogy nincs több pénz és éhbérért kell dolgozni, de akkor legalább egy kis megbecsülést és köszönetet elvárna (vagy csak a sértődöttség szól belőlem?). A kilátástalanság, a bizonytalanság, az ország tudatos lezüllesztése, az, hogy mi magyarok nem teszünk semmit ellene, az emberek irigysége, ha végre sikerült valamit elérned – mind hozzájárult a döntésemhez. Én egy szebb és jobb jövőt szeretnék magamnak és nem utolsó sorban a gyerekeimnek.

Magyar voltom most is büszkén vállalom, és az anyanyelv és gyökereim számomra most is fontosak. De azt hiszem, aki már „kivándorolt” vagy éppen arra készül, az megérti ezt.
A svédországi munkát egy fejvadász cégen keresztül kaptam. Mivel engem egy lengyel cég talált meg, náluk kellett nyelvet tanulnom. Ez konkrétan 3,5 hónap „kiküldetést” jelentett Varsóba.

Most értem haza, két hét múlva indulok Svédországba.”

forrás: hataratkelo.hu