A magyar egészségügyre kevés pénz jut, de a magyar orvosok olyan felkészültek, hogy ugyanolyan eredményesen gyógyítanak, mint a nyugatiak – évtizedek óta halljuk ezt az egészségpolitikusoktól, részint annak magyarázatára, miért nem fordítanak többet a gyógyításra. Az EuroHope most hét országra kiterjedő felmérést végzett, a hatalmas munka során azt tárták fel, hogy súlyos, életet veszélyeztető betegségek gyógyításában mennyire eredményesek az egyes országok. Az óriási tömegű adatot azután statisztikai módszerekkel úgy alakították át, hogy összehasonlíthatóak legyenek, vagyis a betegek eltérő életkora vagy neme ne torzítsa a mutatókat. A hét ország között van három skandináv (Svédország, Norvégia és Finnország), egy mediterrán (Olaszország), egy magánbiztosítós rendszerű (Hollandia), és választottak két kevéssé fejlett országot is, egy nyugatit (Skóciát) és egy keletit (Magyarországot). Hat nyugati állammal vagyunk tehát együtt, amelynek mindegyike sokkal többet költ az egészségügyére, mint Magyarország. Ám ha igaz, hogy a magyar orvosok szaktudása, elkötelezettsége képes csökkenteni az anyagi hátrányokat, akkor annak a halálozási mutatókon is meg kell látszódniuk. Nézzük tehát a mutatókat, amelyek között a magyar orvosok szerint komoly sikertörténeteink is ott vannak.

1. Infarktusos halálozás – szívkatéteres eljárás után 30 és 90 nappal, illetve egy év után

Magyarország eredményessége a legrosszabb minden időszakban

Tragikusak az eredmények. Harminc nappal a kezelés után a magyar halálozási mutatók a legrosszabbak, mintegy 18 százalékosak. A másodikak a halálsoron a skótok, 12 százalékkal. A legjobb eredményekkel a norvégok rendelkeznek, ott 30 napon belül a kezelt infarktusos betegeknek csak 6 százaléka hal meg. Vagyis nálunk háromszor nagyobb a veszélye, mint Norvégiában, hogy egy kórházba kerülő, ott a legmodernebb ellátást megkapó beteg meghaljon a kezelés után egy hónapon belül.

S eddig azt gondoltuk, hogy ez a magyar egészségügy sikerterülete, ahol a szívkatéteres laboratóriumok országos hálózatának felállításával nyugati szintű berendezésekkel és a magyar egészségügy adataihoz mérten kiemelkedő finanszírozással gyógyítanak. Ehhez képest az olaszoknál, a hollandoknál és a svédeknél az egyéves halálozási adat is jobb, mint nálunk a 30 napos. Az utánunk leggyengébben teljesítő skót egészségügyben annyian halnak meg egy évvel a beavatkozást követően, mint nálunk 90 nappal utána.

 

1. Stroke – a betegség jelentkezése után 30 és 90 nappal, illetve egy év után
   

Magyarország eredményessége a legrosszabb minden időszakban

A szélütés népbetegség nálunk, s ellátásánál nagyon fontos szerepe van a gyorsaságnak és a szervezettségnek. Egyrészt annak, hogy a család felismeri-e, hogy egy 20-30 éves embernél mit jelent az eltorzult arc, ha hirtelen nem tud beszélni, vagy az egyik kezéből kiesnek a tárgyak. Másrészt, hogy az egészségügyi intézménybe érkezve ültetgetik-e, fektetgetik-e, várakoztatják-e a folyosón órákig, vagy azonnal beindul a gépezet, mert egy-két órával a tünetek jelentkezése után a legtöbb eset még nagyon eredményesen gyógyítható.

Várható volt hát, hogy a stroke-gyógyítás terén a lassú, lomha magyar egészségügy rosszul fog teljesíteni. A hét ország közül az utolsó helyen állunk a 30 napos halálozásban, a betegek 15 százalékát egy hónap alatt elveszítjük. A csúcstartó ezen a téren Olaszország, ott nyolc százalékos a 30 napon belüli halálozás, vagyis kétszer nagyobb esélye van egy olasz betegnek, hogy egy hónap múltán még élni fog, mint egy magyarnak. Egy év után a betegek közel 30 százaléka hal meg Magyarországon, a skótok alig maradnak le tőlünk. A többi országban 17-22 százalékos az arány. Vélhetően még sokkolóbb különbséget találnánk, ha az életben maradt betegek életminőségét vetnénk össze. Az időben megkezdett, modern terápia következtében ugyanis nem csak többen maradnak életben, de jóval nagyobb arányban gyógyulnak meg, élhetnek teljes értékű életet a stroke után, mint nálunk.

1. Combnyaktörés 30, 90 nappal és egy évvel a baleset után

Magyarország eredményessége a legrosszabb minden időszakban

Ide elvileg nem kell hightech, mint az előző két betegség ellátásában, csak szervezettség, odafigyelés és utógondozás. Csakhogy a magyar egészségügybe bekerülő beteg gyakran azt tapasztalja, hogy éppen erre nem marad elég erő, pénz, figyelem.

Az olasz egészségügyben négy százalékos a 30 napos halálozás, ezzel messze rávernek az egészségügyükre egyébként sokkal többet költő skandinávokra. Magyarország 13-14 százalékkal háromszoros halálmutatóval rendelkezik hozzájuk képest. Egy év alatt a magyar egészségügyben a combnyaktöröttek 39 százaléka meghal, ez az adat még a skótoknál is 30 százalék alatti, az olaszoknál pedig 20 százalék körüli. Ijesztő számok. A magas halálozási arány mögött az is ott áll, hogy a magyar betegeket, nyugati sorstársaikhoz képest, jóval gyorsabban hazaküldik a kórházból.

 

1. Mellrák, egyéves túlélés

Skócia után a második legrosszabb helyen

Itt a várva várt első magyar ráktúlélési adat, de sajnos mindjárt ki is derül belőle, hogy miért olyan szemérmesek a magyar onkológusok, miért nem szeretik közreadni gyógyítási mutatóikat. Nem állunk ugyanis túl fényesen. Még a betegség felfedezését követő első év adatában sem, pedig ez nem túl beszédes, az árulkodóbb ötéves mutatókat azonban már nem sikerült kinyerni a magyar egészségügyből (a norvégból sem). Az egyéves halálozás terén csak a skót rosszabb a magyar egészségügynél, egy hajszállal, de sikerült megelőzni őket. A hét vizsgált ország közül ötben 5 százalékos vagy az alatti az egyéves mortalitás, Magyarországon hét, Skóciában nyolc százalék.

1. Nagyon alacsony súlyú koraszülöttek, hét nap, egy hónap és egy év után

Magyarország, Hollandia után, a legrosszabb helyen

A magyar egészségügy egyik nagy tehertétele, hogy az északkeleti megyékben magas a kis súlyú koraszülöttek aránya, akik számára a család rossz szociális körülményei a kórházból való elbocsátásuk után is kockázatot jelentenek. A magyar egészségügy ezen a téren sokkal rosszabb adatokat produkál, mint a legtöbb ország. A kis súlyú koraszülöttek 20 százalékát veszíti el Magyarország a gyermek megszületését követő egy éven belül, ráadásul, Hollandiát leszámítva, egyetlen más egészségügy sem éri el még a 15 százalékot sem. A hollandok azonban döbbenetesen rosszul teljesítenek, már a hétnapos halálozásban is mögöttünk vannak, a 30 naposban pedig még a magyar éves mutatót is messze meghaladják. Az ilyen kutatásoknak éppen ez a lényege, a holland egészségpolitika kénytelen lesz nekiugrani ennek a problémakörnek. De vajon a magyar is nekiugrik-e, és képes lesz-e forrásokat szerezni a lényegében összes létező mutatóban elért nagyon rossz eredmények javítására?

Nem elég azzal az egy illúzióval leszámolni, hogy a magyar orvosok majd kis pénzből is jól megbarkácsolnak bennünket, az is tévhit, hogy legalább a fővárosban, vagy egy-két megyében elérhetjük a nyugati szintet. Hát nem.

A szívinfarktus és a combnyaktörés kezelésében egyetlen olyan megye sincs, amelyik nyugati szinten állna, s stroke-kezelésében egy megye éri el a hét ország átlagát. A legjobban még a kis súlyú csecsemők ellátásának terén állunk, ott öt megye gyógyítási mutatója átlagos vagy annál jobb szintű.

Lehet persze azt mondani, hogy Európa leggazdagabb egészségügyével vetették össze a magyart, s hogy nálunk eleve súlyosabb betegek kerülnek a kórházakba, mint az egészségüket tudatosabban őrző államokban. S ezt nem is vitatjuk, sőt.

A felmérés azonban megmutatja, hogy nemcsak a „kis pénz és nagy foci” elérése lehetetlenség, de kis pénzből nem lehet jó egészségügyünk sem. A magyar egészségügy rosszul működik, nem eredményes, a betegek életesélyei nagyon rosszak, még azoknál a betegségeknél is, amelyeknél, azt hittük, megközelítettük Európát. Nem közelítettünk, mélyen, messze lemaradtunk. S erről most már papírunk is van.

Élő Anita, (Válasz.hu)